Nyaraláskor nézelődtünk a butik soron és egyik ismerősöm kicsi válltáskát szeretett volna venni, mert az kényelmesebb, mint ami most van. Nagyon sok helyen jártunk, de sehol nem találtunk megfelelőt. A lényeg az volt, hogy viszonylag kicsi legyen (a minimális dolgok azért beleférjenek) és át lehessen dobni a vállon, mintegy oldaltáskaként funkcionáljon. Voltak külsőre és belsőre szépek, de egyiknek sem volt megfelelő hosszúságú a pántja. Elérkeztünk egy helyre, ahol nagyon sok táska volt. Kicsi, nagy, hosszú pántos, marok táska…stb. Ismerősöm meg is találta az elsőt. Ez a tipikus meglátni és megszeretni érzés volt (mi ezt nők értjük). Azonnal le is vette, megnézte, hogy a pánt elég hosszú-e. Minden stimmelt. Ment is kifizetni. Én nézelődök tovább és látok egy nagyon szép, még praktikusabb táskát (kicsivel nagyobb volt, de még nem veszítette el a „kicsi” táska szerepét” és színben is több mindenhez ment, mint az ismerősöm által választott táska). Szólok ismerősömnek, aki addig természetesen már kifizette a választott táskát. Ránézett az általam talált táskára és csak ennyit mondott a megvásárolt táskára mutatva: „jó, de ez milyen szép, bár az sokkal praktikusabb”. Azóta élvezi a táska minden előnyét és nem bánta meg, habár lett volna jobb táska is. Számára ez volt a jobb, ezt látta meg először, ebbe szeretett bele.